Egyszer valaki azt mondta nekem, hogy a poppunk a vidám dallamok miatt az, ami. A Jawbreaker minden szempontból kivétel.Dallamok vannak, a nagy részük még meg is marad a fejekben,de ezek a dallamok nem azok amiket egy házibuliban szivesen hallgatnál.Ezek azok a dallamok, amiket egy széttört, üres vörösboros üveg társaságában tudnál érdemben élvezni, miközben bekuporodsz a sarokba, egy fejhallgatóval, miután otthagyott a csajod,valami faszfej avantgard festőért. A Jawbreaker amellett hogy elég semmilyen zenekar, már ami a kategorizálást illeti, kibaszott szomorú szerintem.Legalábbis a 24 Hour Revenge Therapy biztosan.Vagy nem is tudom.
Mondjuk az is biztos hogy vannak akik a mélabúra egész életműveket építenek, de igazából amíg Ian Curtis elég gyorsan tudtára adta a világnak, hogy a mélabú nála nem valami felvett póz, Morrissey pedig néha azért képes mosolyt csalni az ember arcára,amolyan, már úgyis "minden mindengy" mosolyt, Blake Schwarzenbach-ról nem tudom elképzelni, hogy verőfényes tavaszi napon felkel, és miközben rágyújt annyit mond hogy, basszameg de akkoris az élet szép.Aztán persze lehet hogy tévedek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése