Burning Love – Songs for Burning Lovers (Deranged Records 2010)

Elfogy az utolsó üveg whiskey, az összes örömlány AIDS-es, a szárított dohányt felzabálják a sáskák, Lemmy emiatt kap egy idegösszeroppanást, és elindul szétverni London belvárosát.Na a Burning Love ehhez játszana tökéletes aláfestőzenét.Ha két szóval kéne jellemezni, a kiábrándult, és az elvetemült lennének azok a jelzők amelyek rögtön beugranának. Húzós az egész lemez. A dobos olyan eszeveszett mintha vicsorogva a fejedet ütné, a pumpáló basszus, ami legalábbis egy gyorsvonat zakatolásával ér fel, a gitárszólókat is megbocsájtom, mert nem öncélú és hatásvadász, az énekes olyan szinten mászik az arcodba, mint Winston Smith arcába a patkányok a fejére szerelt ketrecből. Nekem ilyen a rocknroll, ha a lendület számít, nem pedig a pózok. De amilyen mázlink van, ők is feloszlanak, mire megint átjönnek Kanadából újra úgy hogy nem mondják le a dátumok felét. Így megy ez.
Belehallgatni jobbhíján a myspace oldalukon tudtok (bár igaz a közmondás, hogy aki keres az talál), a 2009-es demójuk vágatlan formában viszont letölthető innen, egy remek Batallion of Saints feldolgozás kiséretében:
http://burninglove416.blogspot.com/2009/03/lives-of-saints-hey-kid-heres-shiny.html

Slayer - Live at Sonisphere

Voltaképpen nincs is olyan metálbanda amit szeretek.Iron Maident már nem tudom mikor hallgattam utoljára, a Helmet-et mindig egy posthardcore bandaként könyveltem el, meg hát ezekkel a kilencvenes évek vastagabbul szóló hardcorebandái meg mégiscsak hardcore zenekarok.A Slayerre mindig is egy punkbandaként néztem. És valójában az is, a gesztusok, az hogy Tom Araya az Angel of Death-et végig vigyorogva énekli, vagy az hogy Kerry King akár valamelyik törp is lehetne Salvatore fantasy világában,a Dead Kennedys logo a gitáron, a feldolgozáslemez, a disszonáns gitárok meg Lombardo játéka már csak hab a tortán. Az hogy voltak metál lemezeik is? Naés, az SSD-nek, meg a Cro-Mags-nek is volt, de a Seasons lemez fasza, az Near Death Experience meg nem.Pedja, irigyellek ezért a koncertélményért!

http://www.megaupload.com/?d=EZLC03T0

Ümlaut - Total Disfückingcography

Szeretem az összekacsintós vicceket, az utalásokat, a fikciókat. A 3 inches of bloodot például egészen addig szerettem amíg azt hittem hogy valójában ők is egy félig meddig paródiazenekar. Amióta tudom hogy nem az, azóta már nem vicces. Az Ümlaut pedig nem ilyen. Finnország, lopott motorokat csempésző, foglaltházas krásztik, pusztán fedősztori a Catharsisnak arra hogy direkt rossz angolsággal írjonak egy rakás crust himnuszt, vagy nyúljanak le egy rakás dalrészletet például a SOD-től, vagy a Trial-tól, szinte egy az egyben.Valamiért egyébként úgy tűnik hogy a Genocide SS lehetett a háttérsztori alapja, persze kibújni a bőrükből ők sem tudnak, azért néhol visszaköszönnek az igazi zenekarban megszokott hatások.

Az egész diszkográfia akkor talált be igazán, amikor kb a felénél voltam és még nem untam rá, pedig 35 dalnál már rezeg az a bizonyos léc, de ha ez a 35 dal csak 22 percet tesz ki, akkor azért már más a helyzet. Szóval rajongó lettem. Finland Über Alles!

Ümlaut - Total Disfückingcography

Melete - s/t

Az egyik haverom mondta róluk, hogy Coliseum pólóban legalább nyomhatnának valami rendes d-beatet, nem ilyen sikoltozós screamo szart,és többet lehet nem is tudnék elviselni de szerintem ez a három szám kibaszott jó! Mondjuk ebben akár az is benne lehetne, hogy két napig a tagok voltak a szállásadóink amikor Ljubljanába keveredtünk, egy kibaszott kalózhajóra a város közepén, és az énekes vigyorogva bontogatta nekünk a söröket.Ennyire pozitív emberekkel mint ők, kevéssel találkoztam eddig.
Szeretem ha a határozott elképzelésekhez párosul némi kreativitás,- mondjuk ez inkább 7"-en jön ki jobban -, és a jellemük is abszolút átjön a lemezről.Kicsit talán művészkedős, de abszolút szórakoztató, inkább elbólogatós, vigyorogva végighallgatós, mint sem táncolgatós, és kell hozzá némi hangulat is hogy üssön.A Mother's Love telitalálat!

http://bizniscore.blogspot.com/

Walter Schreifels - An Open Letter To The Scene

Nem tudom minek tudható be, talán pont annak a gyors információáramlásnak ami körülvesz, hogy szivesen veszek lemezeket, de sok közülük mégiscsak a helyet fogja el a polcomon. Pedig néha ha van időm, szivesen hallgatom őket, de valahogy az mp3 mindig egy kézmozdulattal megvan, a lemezekhez meg oda kéne battyogni a polchoz levenni a lemezjátszót, összekötni, morogni azon, hogy a hangfalaim szarul szólnak.Érdekes, mert 10 évvel ezelőtt, hetekig elvoltam csak a Liberal Animation/White Trash Two Heebs And a Bean kazettáimmal. Meg hát van egy csomó lemezem, amit ritkán, vagy szinte sosem hallgatok meg, azóta hogy egyszer nagyon tetszett legalább egy hétig.Aztán ráuntam, vagy elkapott valami más hangulat, amihez már nem nagyon passzolt.Persze, szeretem nézegetni őket, de sokszor csak ennyi.És emiatt egy kicsit értéktelennek érzem a nyolcvan százalékukat.
És ebben a lemezben pont azt szeretem, hogy tízből kilencszer épp a hangulatomban talál el, legyen az bármilyen, függetlenül hogy munka közben nyomom, hogy elnyomja a csöndet, ágyon fekve, vagy utcán sétálgatva.Egy valamire nem jó, ha dühös vagyok, de arra meg úgyis ott a Discharge. Rendszerint nem úszom meg legalább két egymást követő végighallgatás nélkül.Hónapok óta.És ez így van rendjén.

http://www.mediafire.com/?0hwzym12i2z

Suburban Nightmare - Demo

Ebben a zenekarban az a legjobb, hogy úgy tetszik a zenéjük, hogy igazából nem tudok róluk semmit, de a dobossal majdnem összehoztunk egy DC posthardcore zenekart pár éve, amikor még úgy volt hogy Szabadkára költözöm.Abba a városba, ahol a legmagasabb az öngyilkossági arány az országban.Aztán a költözés elmaradt,így a közös zenélés is.Egyébként a környékkel nekem személy szerint mindig is az volt a bajom, hogy az itteni zenekarokkal többségében nem nagyon tudtam mit kezdeni.Mindig minden a végletekbe volt csavarva, a keménykedős hardcore-ral ugyanannyira nem tudtam mit kezdeni,mint a crust grindcore dolgokkal.
Ha három szóval jellemeznek kéne, azt mondanám hogy unatkozó fiatalok zenéje.Legalábbis nekem ezt akarja sugározni,a koszos hangzásával, a frusztráltságával, valahogy úgy mint a Circle Jerks annakidején.Mint az elbaszott nyarak,amikor a tengerpart betonból van, a pálmafák pedig rohadnak a melegben.
Az ő szemükön keresztül annyira hitelesnek hatnak azok a problémák, hibák, amiket ők látnak, tapasztalnak, követnek el, vagy egyáltalán az a külvárosi élet, ahol Szabadka már nem a legszebb arcát mutatja.

http://www.myspace.com/suburbannightmare666

Jawbreaker - 24 Hour Revenge Therapy

A közös bennem, és Kurt Cobainben, az az hogy mindketten szeretjük a Bad Brains-t, vagy épp a Jawbreakert, csak míg nekem elég odabattyognom a polchoz,ha meg akarom hallgatni, neki per pillanat egyéb elfoglaltságai is akadnak.

Egyszer valaki azt mondta nekem, hogy a poppunk a vidám dallamok miatt az, ami. A Jawbreaker minden szempontból kivétel.Dallamok vannak, a nagy részük még meg is marad a fejekben,de ezek a dallamok nem azok amiket egy házibuliban szivesen hallgatnál.Ezek azok a dallamok, amiket egy széttört, üres vörösboros üveg társaságában tudnál érdemben élvezni, miközben bekuporodsz a sarokba, egy fejhallgatóval, miután otthagyott a csajod,valami faszfej avantgard festőért. A Jawbreaker amellett hogy elég semmilyen zenekar, már ami a kategorizálást illeti, kibaszott szomorú szerintem.Legalábbis a 24 Hour Revenge Therapy biztosan.Vagy nem is tudom.

Mondjuk az is biztos hogy vannak akik a mélabúra egész életműveket építenek, de igazából amíg Ian Curtis elég gyorsan tudtára adta a világnak, hogy a mélabú nála nem valami felvett póz, Morrissey pedig néha azért képes mosolyt csalni az ember arcára,amolyan, már úgyis "minden mindengy" mosolyt, Blake Schwarzenbach-ról nem tudom elképzelni, hogy verőfényes tavaszi napon felkel, és miközben rágyújt annyit mond hogy, basszameg de akkoris az élet szép.Aztán persze lehet hogy tévedek.

Jawbreaker- 24 Hour Revenge Therapy