Walter Schreifels - An Open Letter To The Scene

Nem tudom minek tudható be, talán pont annak a gyors információáramlásnak ami körülvesz, hogy szivesen veszek lemezeket, de sok közülük mégiscsak a helyet fogja el a polcomon. Pedig néha ha van időm, szivesen hallgatom őket, de valahogy az mp3 mindig egy kézmozdulattal megvan, a lemezekhez meg oda kéne battyogni a polchoz levenni a lemezjátszót, összekötni, morogni azon, hogy a hangfalaim szarul szólnak.Érdekes, mert 10 évvel ezelőtt, hetekig elvoltam csak a Liberal Animation/White Trash Two Heebs And a Bean kazettáimmal. Meg hát van egy csomó lemezem, amit ritkán, vagy szinte sosem hallgatok meg, azóta hogy egyszer nagyon tetszett legalább egy hétig.Aztán ráuntam, vagy elkapott valami más hangulat, amihez már nem nagyon passzolt.Persze, szeretem nézegetni őket, de sokszor csak ennyi.És emiatt egy kicsit értéktelennek érzem a nyolcvan százalékukat.
És ebben a lemezben pont azt szeretem, hogy tízből kilencszer épp a hangulatomban talál el, legyen az bármilyen, függetlenül hogy munka közben nyomom, hogy elnyomja a csöndet, ágyon fekve, vagy utcán sétálgatva.Egy valamire nem jó, ha dühös vagyok, de arra meg úgyis ott a Discharge. Rendszerint nem úszom meg legalább két egymást követő végighallgatás nélkül.Hónapok óta.És ez így van rendjén.

http://www.mediafire.com/?0hwzym12i2z

Suburban Nightmare - Demo

Ebben a zenekarban az a legjobb, hogy úgy tetszik a zenéjük, hogy igazából nem tudok róluk semmit, de a dobossal majdnem összehoztunk egy DC posthardcore zenekart pár éve, amikor még úgy volt hogy Szabadkára költözöm.Abba a városba, ahol a legmagasabb az öngyilkossági arány az országban.Aztán a költözés elmaradt,így a közös zenélés is.Egyébként a környékkel nekem személy szerint mindig is az volt a bajom, hogy az itteni zenekarokkal többségében nem nagyon tudtam mit kezdeni.Mindig minden a végletekbe volt csavarva, a keménykedős hardcore-ral ugyanannyira nem tudtam mit kezdeni,mint a crust grindcore dolgokkal.
Ha három szóval jellemeznek kéne, azt mondanám hogy unatkozó fiatalok zenéje.Legalábbis nekem ezt akarja sugározni,a koszos hangzásával, a frusztráltságával, valahogy úgy mint a Circle Jerks annakidején.Mint az elbaszott nyarak,amikor a tengerpart betonból van, a pálmafák pedig rohadnak a melegben.
Az ő szemükön keresztül annyira hitelesnek hatnak azok a problémák, hibák, amiket ők látnak, tapasztalnak, követnek el, vagy egyáltalán az a külvárosi élet, ahol Szabadka már nem a legszebb arcát mutatja.

http://www.myspace.com/suburbannightmare666

Jawbreaker - 24 Hour Revenge Therapy

A közös bennem, és Kurt Cobainben, az az hogy mindketten szeretjük a Bad Brains-t, vagy épp a Jawbreakert, csak míg nekem elég odabattyognom a polchoz,ha meg akarom hallgatni, neki per pillanat egyéb elfoglaltságai is akadnak.

Egyszer valaki azt mondta nekem, hogy a poppunk a vidám dallamok miatt az, ami. A Jawbreaker minden szempontból kivétel.Dallamok vannak, a nagy részük még meg is marad a fejekben,de ezek a dallamok nem azok amiket egy házibuliban szivesen hallgatnál.Ezek azok a dallamok, amiket egy széttört, üres vörösboros üveg társaságában tudnál érdemben élvezni, miközben bekuporodsz a sarokba, egy fejhallgatóval, miután otthagyott a csajod,valami faszfej avantgard festőért. A Jawbreaker amellett hogy elég semmilyen zenekar, már ami a kategorizálást illeti, kibaszott szomorú szerintem.Legalábbis a 24 Hour Revenge Therapy biztosan.Vagy nem is tudom.

Mondjuk az is biztos hogy vannak akik a mélabúra egész életműveket építenek, de igazából amíg Ian Curtis elég gyorsan tudtára adta a világnak, hogy a mélabú nála nem valami felvett póz, Morrissey pedig néha azért képes mosolyt csalni az ember arcára,amolyan, már úgyis "minden mindengy" mosolyt, Blake Schwarzenbach-ról nem tudom elképzelni, hogy verőfényes tavaszi napon felkel, és miközben rágyújt annyit mond hogy, basszameg de akkoris az élet szép.Aztán persze lehet hogy tévedek.

Jawbreaker- 24 Hour Revenge Therapy